„A Bauhaus nem éppen brit”

Owen Hatherley brit kritikus cikke az 1937-es világkiállítás hátteréről és a Bauhaus Londonba emigrált tagjairól. Az írást eredetileg a Dezeen közölte, én pedig lefordítottam.

Nyomós oka van annak, hogy a Bauhaus építészek és tervezők az Egyesült Királyságban akartak karriert csinálni, állítja Owen Hatherley a Bauhaus 100 sorozat legújabb részében.

Moholy-Nagy László

„Az egyetlen kritikám Moholy-Nagy úrral szemben az, hogy a művész úr modernista tendenciákat követ, amikor szürrealisztikus fényképféléket készít, és egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt kellene választanunk.”

Így körvonalazta Frank Pick, a London Transport híres arculattervezési igazgatója, a londoni metró designere a Bauhausról alkotott véleményét az 1937-es párizsi világkiállítás brit pavilonját tervező Oliver Hill építészhez írt levelében.

Az Eiffel-torony lábánál megrendezett, nagyszabású kiállítás három, ellentétes felfogásban megépült pavilonról vált nevezetessé. Egymással szemben állt a két neoklasszikus monolit építmény, a náci és a szovjet, míg nyomasztó közelségükben – mintegy a közelgő katasztrófa előjeleként – bújt meg a spanyol köztársaság könnyűsúlyú, modernista pavilonja, amelyben Picasso Guernicáját is kiállították.

Pick ragaszkodott hozzá, hogy a brit pavilon a brit konzervativizmus és józan ész szigete legyen.

Ebből a megfontolásból ragaszkodott ahhoz Pick, hogy a brit pavilon a brit konzervativizmus és józan ész szigete legyen. Ezért utasította el élesen Hill javaslatát, hogy a Bauhaus-tanár, az akkor Londonban élő Moholy-Nagy fotómontázsaival dekorálja az épületet.

„Hadd trükközzön csak a maga módján a kontinentális Európa, mi pedig járjuk csak hagyományosan a saját utunkat”, vonta le nyers következtetését. A Bauhaus nem volt éppen brit.

Erre azért is érdemes felhívni a figyelmet, mert angol mércével mérve Pick progresszívnek számított. Tény, hogy a megbízásából elkészült metróállomások, plakátok és betűtípusok révén ő volt az, aki a London Transport közlekedési vállalatot a legmodernebb és egyben a Bauhaushoz legközelebbi műalkotássá fejlesztette Nagy-Britanniában.

A többi döntéshozóval összevetve – mint amilyen Reginald Blomfield viktoriánus építész volt, a Brit Építészek Királyi Intézetének (Royal Institute of British Architects, RIBA) igazgatója, akinek Modernizmus című könyve (1934) áthidalja a szakadékot a náci fajelmélet és a jó régimódi brit bigottság között – Pick legalább megengedte Moholy-Nagynak, hogy kedvére megalkossa furcsa plakátjait (ezek egyike a mozgólépcső működését, másika az automata metróajtókét mutatja be).

Nagy-Britanniában óriási volt az ellenszenv a Bauhausszal és mindazzal szemben, amit képviselt

Nagy-Britanniában óriási ellenszenv övezte a Bauhaust és mindazt, amit az képviselt: az absztrakciót, az elméletet, a szégyentelen modernitást és a szocializmus nagyon idegen változatát. Ezért a leghíresebb Bauhaus tanárok, akik ide menekülnek – Walter Gropius, Breuer Marcel és Moholy-Nagy – , amint tudtak, tovább álltak, hogy elfoglalják azoknak az amerikai egyetemeknek a rangos pozícióit, amelyek sokkal jobban lelkesedtek ötleteikért, mint Oxford és Cambridge. Innen pedig új fejezet kezdődik arról, hogy mi történt a Bauhaus eszméivel az amerikai befolyás alatt.

Walter Gropius

Marcel Breuer

Marcel Breuer

De vajon ennyi a teljes történet, vagy tényleg létezik egy jellegzetesen brit Bauhaus is?

Mindenesetre az utóbbiért küzdene a brit művészettörténet egyik, egyre népszerűbb, revizionista irányzata. Alexandra Harris széles körben olvasott könyvének, a Romantikus moderneknek a célja, hogy lecserélje a Nagy-Britanniát antimodernista holtágként bemutató narratívát, és olyannal helyettesítse, amelyben Breuer hóbortos, szamár alakú könyvespolcokat tervezett*, Moholy-Nagy ócskásokat dokumentált a Petticoat Lane piacon, Gropius pedig Cambridgeshire-ben kisvárosi iskolákat tervezett.

Mindezek a dolgok csakugyan megtörténtek. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy az emigránsok mind a Belsize parkban laktak egy kommunában, abban a csillogó, konstruktivista házban, amely Wells Coates kanadai építész tervei alapján készült. Az épület egyben reklámja is volt annak az Isokon cégnek, amely számára Breuer izgalmasan sikkes és ma már mélyen retrónak ható bútorokat tervezett.

Isokon Building

Vitatható, hogy a brit modernista építészet egész „Cambridge-i iskolája” a Walter Gropius tervezte Impington Village College-dzsal kezdődött volna, a kedves kis ligetben álló, finoman ívelő, téglából készült iskolaépülettel. De az érzés, hogy Anglia megszelídítette a Bauhaust, talán onnan ered, hogy az Impington az egyetlen könnyen látogatható Bauhaus épület Nagy-Britanniában. Gropius egy Kent-vidéki, nehezen megtalálható faház felépítését is irányította, sőt, egy alig észrevehetően átalakított házét is Chelsea-ben, amely pont Erich Mendelsohn sokkal jobb állapotú, inkább kommerszen modernista villájával szomszédos. Legjobb állapotban minden bizonnyal a részben Gropius által tervezett Playboy Club maradt meg a Park Lane sugárúton, a 60-as évekből.

Impington Village College

Hasonlóképpen, Breuer egyetlen állandó épülete Nagy-Britanniában egy családi ház a sussex-i Angmeringben, a tengerparton. Nagy szerencsére van szükség, hogy ezeket megtaláljuk, hacsak nem ismeri valaki a szerencsés ott lakókat.

1945 után a menekültek valóban átalakították a brit építészetet, de legtöbbjük nem Bauhaus képzést kapott

A menekültek 1945-től tényleg megváltoztatták a brit építészetet, de legtöbbjük – mint Goldfinger, Lubetkin, Moro – nem a Bauhaus-ban tanult, és csak Londonba költözése után vált tervezővé.

A történet azonban még furcsább, ha elvonatkoztatunk a jól ismert nevektől. London néhány olyan, kevésbé ismert Bauhaus-tanítványnak is otthona lett, mint Ludwig Hirschfeld Mack festő, Grete Stern fotós (aki hamarosan Ausztráliába, majd Argentínába ment tovább), és Bruno Adler, a BBC német szolgálatának művészettörténésze és szerkesztője.

Mások azonban nem tudtak letelepedni és szembesülniük kellett ennek következményeivel. Például Otti Berger textilművész nem talált munkát Nagy-Britanniában, visszatért a hazájába, Horvátországba, majd a háború alatt Auschwitzba deportálták, ahol megölték. Ezek az emberek nem szeszélyből érkeztek Nagy-Britanniába, hanem elmenekültek a Harmadik Birodalomból. Nagy-Britanniában pedig az 1930-as években nagyon kevesen tudták, mit jelent ez valójában.

Aztán, ahogy most is, csekély szándék mutatkozott a menekültek befogadására, a közfelfogás szerint Nagy-Britannia valahogy nem is volt része Európának. Amikor a háború kikényszerítette, sok, fasizmus elől menekülő embert a Man-szigeten lévő internáló táborba küldtek, miközben a brit hatóságok nem akarták megérteni, hogy a német zsidók miért nem kémkednek szívesen a nácik ellen.

Egyetlen Bauhaus-os volt csak, aki valóban mindent megtestesített, amitől a brit konzervatívok tartottak. Az osztrák fotós, Edith Suschitzky (Edith Tudor-Hart), miután 1933-ban hozzá ment Alexander Tudor-Hart kommunista orvoshoz, azzal töltötte idejét az Egyesült Királyságban, hogy a Dessau-i Bauhaus iskolában tanult „új látásmód” jegyében dokumentálja – no, nem a britek ravasz különcségét, hanem a nagy világválságban megtépázott osztálytársadalmuk durvaságát és nyomorát. Közben kémeket is toborzott az NKVD (a szovjet Belügyi Népbiztosság) számára, és jelentős szerepet játszott a Cambridge-i Kémhálózat (Cambridge Spy Ring, Cambridge Five) kialakításában.

(Forrás: Dezeen, képek forrása: Dezeen, Wikipedia, fordította: Jankovich Oszkár)

A magyar fordítás eredetileg a Lakberendezők Országos Szövetsége honlapján jelent meg.

 

* Ez tévedés. Az angol Penguin zsebkönyvek tárolására kitalált, szamárra emlékeztető kis könyvállványt (Penguin Donkey Bookcase, 1935) nem Marcel Breuer, hanem az Isokon cégnél őt a tervellenőri pozícióban követő Egon Riss tervezte az Isokon ügyvezetőjével, Jack Pritchard-rel közösen ( – a fordító).


Owen Hatherley kritikus, építészettel, politikával és kultúrával foglalkozó szerző. Könyvei egyebek mellett: Militáns modernizmus (Militant Modernism, 2009), Nagy-Britannia új romjainak útikalauza (A Guide to the New Ruins of Great Britain, 2010), Új fajta sivárság: utazások a városi Britanniában (A New Kind of Bleak: Journeys Through Urban Britain, 2012) és A Nosztalgia Minisztérium (The Ministry of Nostalgia, 2016)

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

Create your website at WordPress.com
Kezdjük el
%d blogger ezt kedveli: